Ki a nyerő?

Ez itt a Jusztin utcai suli. Igazából dögunalom az egész. Reggel bejössz, becsengetnek, délután kicsengetnek, hazamész. De ma volt azért egy kis vicc. Bejött a tanár, és a hetes elkiáltotta megát:
- Osztály vigyázz!
Erre valaki benyögte, hogy vigyázzon a csősz! És ezen mindenki röhögött, így azt nem is hallottuk, hogy az egyik haver hiányzik.

Pedig hiányzott tényleg, de ez csak akkor derült ki, amikor a szünetben kilencen voltunk a focihoz, és valahogy az egyik csapatban mindig eggyel többen voltak. Akkor valaki azt javasolta, hogy a kilencet osszuk el kettővel, de az jött, ki, hogy négy és fél. És tényleg: volt a kétszer négy, meg az az egy, aki végül bíró lett, mert van sípja, mert a nagymamája kalauz volt, és ettől nagyon el volt szállva. Folyton füttyögött, meg parancsolgatott és kiderült, hogy fogalma sincs a szabályokról. Az meg nem ér, mert így mindig igazságtalan volt. A többi szünetben már meg se próbáltunk focizni. Szóval, meg kellett állapítani, hogy tényleg hiányzott az a haver, aki nem jött a suliba reggel.

Délután el is mentünk hozzá, megkérdezni, mi van vele. Csak sokára jött elő, és akkor olyat mondott, amin nagyon meghökkentünk: az igazi bíróságon volt!

Ez nagyon izginek tűnt, mert olyat mindenki csak a tévében látott eddig. De amikor belefogott elmesélni, mi történt, már ott elveszítettük a fonalat, hogy a szüleinek házassági bontópere volt, és őt a bíróság a gyermekelhelyezéssel kapcsolatos eljárása során meghallgatta. Már ha jól értettük egyáltalán.

Ezután azt mondta, hogy a bíró küldött neki egy levelet. Jobban mondva az anyukájának küldték, mert ő még nincs 14 éves, de az egyik papír attól még csak neki szólt! A papírra azt írták, hogy be kell mennie a bíróságra valahova a Nagy utcába, mert a bíró néni szeretne vele beszélgetni arról, hogy a szülei elválnak, és kíváncsi a véleményére! Azt is leírták, hogy az anyukája vagy az apukája is elkísérheti, de az egész beszélgetés nem tart sokáig, és kap igazolást arról, hogy miért nem volt suliban. Anyu azt mondta, hogy ezt a levelet hívják idézésnek.

Hogy kinek támadt az az ötlete, hogy játsszuk el, már nem is tudom, a lényeg, hogy végül remekül szórakoztunk! Először is kiosztottuk a szerepeket, ami persze nem volt zökkenőmentes. Volt egy jelentkező, aki Kojak akart lenni, de leszavaztuk, mert egyrészt azt se tudtuk ki az, másrészt kiderült, szó sincs nyomozóról, meg rendőrségről: a barátunkat azért hívták el a bíróságra, mert anyukája és apukája úgy döntöttek, hogy külön fognak élni, és azt hivatalosan a bíró rendezheti el.

Aztán az is elrendeződött, hogy nem az lesz közülünk a bíró, akinek van otthon sípja, mert ennek a bírónak nincsen is sípja. Jól is néznénk ki, ha csak úgy fütyülne mindenre! Van viszont magnója, hogy a gyerekeknek ne kelljen kétszer elmondania ugyanazt. A bíró csak felveszi egyszer, és kész, és akkor vissza tudja hallgatni ahányszor csak kell.
De nem is ez a fontos, hanem az, hogy bíró csak az lehet, aki tudja, mit csinál és ismeri az összes szabályt! Ilyen pedig csak egy volt köztünk – aki már járt a bíróságon ugyebár. A többi szerepet simán kisorsoltuk egymás között, ahogyan a csapatot is elosztjuk a focizáshoz. Kellet még két úgy nevezett ülnök, volt egy anyuka meg egy apuka, és amilyen szerencsém van, én lettem a főszereplő, azaz a gyerek!

Úgy csináltuk, hogy az anya kapott egy jó állást, jó messzire, és el akart költözni, az apa meg inkább maradt volna, mert neki meg itt van a jó állása. És ebben nem értettek egyet, de abban megegyeztek, hogy mindenkinek jobb lenne, ha akkor inkább külön élnének ezen túl, méghozzá hivatalosan, ezért írtak egy levelet a bírónak. A bíró meg írt egy levelet nekem, hogy a szüleim ügyében ő jár el, és menjünk be a bíróságra, ahol meghallgatná, hogy én mit gondolok erről az egészről és mit szeretnék, mert érdekelt fél vagyok.

És akkor volt egy kis grimbusz, mert oda, ahol meghallgattak, nem jöhettek be a többiek. Legalább is igaziból nem volt bent más, mert a bíró úgy döntött, hogy jobb, ha a barátunkat szülei távollétében hallgatják meg - de játszásiból azért most csak beengedtük a többieket is, csak csendben kellett lenniük! Eleinte jól is működött ez.

A bíró elmondta, hogy azért vagyok itt, mert a szüleim már nem szeretnének együtt élni, és ezért fel szeretnék bontani a házasságukat, de engem ugyan úgy szeretnek, és én is elmondhatom, mit szeretnék, mi legyen ezután, mert ez segít neki abban, hogy jól döntsön a végén. Ha nem akarom, nem kell minden kérdésre válaszolni, az viszont nagyon fontos, hogy ha válaszolok, akkor mindig igazat kell mondanom, mert mindezt még egy jegyzőkönyvbe is leírják!

Először is válaszolni kellett arra, hogy mi a nevem – ezen jót vihogtunk, mert azt mondtam, hogy Gombariz Ottó, ami persze nem igaz, de játszásiból pont jó volt. Azután elmondtam hol lakom, hova járok suliba, melyik a kedvenc énekesem, meg melyik csapatnak drukkolok. A bíró azt is megkérdezte, mit szeretek a legjobban anyában, és mit apában. Akkor mondtam, hogy az anyukámban azt, hogy milyen finom ebédet főz, az apukámban pedig azt, hogy vele járok focimeccsre.

Aztán az egyik srác mégis beleszólt és megkérdezte, hogy mégis melyiküket szeretem jobban?

Erre a mi bírónk - akit ugyebár már volt ilyen meghallgatáson -, azt mondta, hogy ilyet nem kérdez az igazi bíró. Az is kiderült, hogy igazából nem is kellett a szülei között választania, mert ezentúl is ugyanúgy találkozhat velük, csak picit jobban meg kell szervezni, hogy pontosan mikor, kivel lesz, de mindezt le fogják külön írni. Csakhogy minden gyereknek kell egy állandó lakhely, ahova a hivatalos levelek érkeznek, meg ami közel van sulihoz, és így tovább. Én azt mondtam, hogy ha már így van, akkor én maradnék ebben a suliban a haverokkal. Amikor a végére jutottunk, visszaolvasta a jegyzőkönyvből, amit mondtam, és nagyon vicces volt visszahallgatni. Jót nevettem, de rám szólt, hogy fontos, hogy ezt rendesen végig hallgassam, mert ha olyasmi van benne, amit inkább mégsem szeretnék, akkor azt most még megváltoztathatom!

Ezután úgy folytattuk, hogy a bíró kitűzte a bontóper tárgyalásának időpontját és helyét: most rögtön, a nappaliban. Át is mentünk oda, az lett a tárgyalóterem. Az asztal mögé leült a bírói tanács – az elnök, és a két ülnök, velük szemben az anyuka és az apuka, nekem pedig nem is kellett ott lennem. A bíró elmondta, hogy szerinte anyukám is nagyon rendes, meg az apukám is, főleg, mert ügyesen megegyeztek, hogy melyik szekrény kié lesz, meg hogy apukám marad az eddigi lakásban, de cserébe segít lakást venni anyukámnak, aki elköltözik. Én pedig bármelyikükkel lakhatnék, mert mindenem meglenne, lenne külön szobám, és mert mindketten egyformán szeretnek. Aztán azt mondta a bíró, hogy az alapján, amiről mi ketten beszélgettünk, ő az én érdekemben úgy érzi, jobb lenne, ha inkább a mostani sulim közelében laknék továbbra is, és nem kellene elköltöznöm, ezért apával fogok maradni!

Ezzel a döntéssel mindenki elégedett volt, és akkor a bíró azt mondta, hogy az ügyet lezártnak tekinti, és akkor vége is lett az egésznek.

És mi azt gondoltuk, hogy persze az így rendben is van, csak azt nem értettük, hogy most akkor ki nyert? Erre azt felelte a srác, hogy ez nem egy olyan nyerős per, mindazonáltal ő lett a nyerő! De már nem a játszásiból, hanem igazából is. Mert kiderült, ő is úgy gondolta, ahogyan én! És az igaz, hogy az nem annyira vidám, hogy anyukája elköltözik, de így is sokszor találkozhatnak majd! Viszont ha vele menne, akkor a nagyszüleit is ritkábban láthatná, pedig nagyon szeret náluk lenni, másrészt akkor másik suliba kellene járnia, miközben velünk akar maradni a Jusztin utcai suliban. Pedig az egy dögunalom.
Vagy ezt mondtam már?